Egy dolgot tehetek...
Csendben emlékezek.

Emlékezek arra a napra,
Amikor egy nép állott újból talpra.
Egy nép amely akkor egyszerre kiáltott.
S hangja velejében rázta meg a világot.
A világot, amely végig feszülten figyelt,
Míg egy ország várt valami égi jelt.
Egy égi jelt, amely talán reményt adhat,
Hogy a nép újból szabadságot kaphat...
Szabadságot, mit végül nem kaptak meg,
Hiába zúgott, hiába kiáltott a tömeg.
Hiába kiáltott, hiába morajlott...
A szabadság tört, és nem hajlott.
Nem hajlott a nép könyörgése felé,
Csak türte némán a háború szelét.
A háború szelét, mely végleg csendet intett.
S mely után megszólalni már kínos bűntett.
Bűntett, melyet csodálkozva néz a világ,
Mert az emlékeken már csak hervad a virág.
Hervad a virág, mely valamikor értünk élt,
De amelyből a társadalom végül nem kért.
Nem kért a múltból, nem kért a régi értékből,
Nem kért semmit sem, ami maradt az emlékből.
Az emlékből, ami akár még tanulság is lehet,
De ahhoz az ember már csak egy dolgot tehet...