-Köszönöm.

-Nincsen mit.

Nincsen mit... Egyszerű válasz. És talán őszinte is. Talán túlságosan is az. A válasz tulajdonosa pedig minden bizonnyal szerény. Vagy próbál annak tűnni. De vegyük az optimális, előbbi esetet. A személy aki ezt válaszolja... Nos, igen. Azt állítja, hogy nincsen mit megköszönni. De hát, a másik személy minden bizonnyal nem azért köszönt meg valamit, mert az a valami nem létezik. Vagy igen? Ehh... A mai világ embere sajnos inkább nem köszön, mintsem köszön meg dolgokat.

Mert önző. És mert úgy hiszi, ez tényleg semmiség. Ezen nincsen mit megköszönni. Aztán... Van a világon egy másik ember is. Aki el van tűnve a másik árnyékában. De aki szívesen segít. Ahol teheti. Nem vár érte semmit, mert úgy gondolja, hogy ez természetes. És talán az is. De nem veszi észre, s tudat alatt is semminek tekinti saját munkáját. Úgy gondolja, az nem érdemel köszönetet. Mert a világ embere nem köszöni meg... Aztán találkozik valakivel aki más. Aki nem ugyanolyan, mint a világ. Aki értékeli más munkáját, értékeli a segítséget. És megköszöni. Megköszöni, mert tudja, bármennyire is kis dolog legyen, meg kellett tenni, fel kellett vállalni, kellett az illetőnek hozni egy döntést, hogy nem marad a helyén és nem várja, hogy más tegye meg. A válasz pedig... Nincsen mit.

-De igenis uram, van mit. És tudom, hogy szívesen tette. Hiszen nem kényszerítette senki. Nem várta el senki. Mégis megtette...

Fogadjuk el saját munkánk, erőfeszítésünk értékét, s ne tekintsük semminek azt. S ha netán más is értékeli egy köszönetnyilvánítással... Akkor viszonozzuk azt. Azzal, hogy szívesen tettük...

2019. január 2.