Szia!

-Huhh, a köszönés már megvolt... Na most már csak járjon le ez a kínos csend.

-De hát nincs is csend, miről beszélsz?

-Arról, amit te épp most megzavartál.

-Nem tudom megzavarni azt a csendet, amit már te korábban eltüntettél.

-Ó, hogy mindenbe bele kell kössél. Hagyjál koncentrálni.

-Téged? Koncentrálni? Jó vicc...

-Nevessél csak. De ha így folytatod, ebből levél nem lesz.

-Levél? Hát miféle levélt akarsz te írni?

-Azt ami jelen pillanatban is íródik.

-De hiszen ez csak puszta párbeszéd, semmiféle levél nincs itt.

-Igen, mert nem fogod be a szádat. Ha hallgatnál, akkor nem lenne párbeszéd. Ha pedig nem lenne párbeszéd, akkor lenne monológ, vagy elmélkedés, amelyek végső soron egy levél megírásához vezethetnek. Csupán a címzett a kérdéses...

-Miért lenne kérdéses?

-Megint beleszólsz. Hát talán azért, mert ha monológ fogalmazódik meg, abban az esetben a levél címzettje megegyezhet a szerzővel. Ha elmélkedés, akkor címzettnek számít minden olyan személy, aki valaha elolvassa azt a levelet. Ha viszont ténylegesen elhallgatnál, s hagynál  koncentrálni, akkor létrejöhetne egy részben szimbolikus, részben közvetett kapcsolat azzal a személlyel, akinek a szerző éppenséggel el akar mondani valamit.

-Ez érdekes... S ki ez a személy?

-Reménytelen eset vagy... Nem mindegy az neked? Menj már dolgodra.

-De hiszen nekem ez a dolgom. Hogy neked segítsek...

-Akkor segítsél.

-Nagyon szívesen. És mivel lehetnék a segítségedre?

-Azzal, hogy 5 percig befogod a szád...