Tehetség kell-e az íráshoz? - teszem fel magamban azt a kérdést, amelyet már valószínűleg több százszor feltettem. No, nem a polcra. Mondjuk gyakran oda is, hiszen egyszerűen nem volt türelmem ezen gondolkodni. Most sincs. De egyszer s mindenkorra ideje lenne fölülkerekednem önmagam türelmetlenségén. Tetszik, vagy sem, el kell ismernem, hogy türelmetlen vagyok... Na, nem csak másokkal. Saját magammal is.

Holott türelmetlennek lenni a legnagyobb esztelenség ezen a földön. Hiszen idő annyi, mint a tenger... S akkor meg minek türelmetlenkedni?

Aki pedig netalán azt merészeli állítani, hogy nincs idő, az hazudik. Idő, az mindig van...

Most a kedves olvasó (ha egyáltalán van ilyen) azt gondolhatja, hogy megmondó emberhez méltó végkövetkeztetés következik következtetésképpen, de éppenséggel tévedésbe eshet ez esetben. És így estében (a késő estére tekintettel megpróbálom nem húzni azt az időt, amiről azt állítom, hogy van) rá kell észlelnie, hogy mondandóm, helyesebben írandóm lényege nem egyfajta motivációs szövegként fog szolgálni, miszerint mindenre lehet időd, csak tenni kell érte, meg efféle sültelenségek, mert ennek nem volna semmi értelme.

Na szóval. Miután időközben megbarátkoztam a golyóstollammal, úgy döntöttem, nem fárasztom tovább. Továbbá... Ja, hogy még nem mondtam el a lényeget. Szóval. Idő mindig van. S ha netalán valakinek nincs, fáradjon (de el ne fáradjon, mert arra nincs idő) el eme szöveg alkotójához, akinek van ideje önmagát ilyenekkel fárasztani.

2017. november 3. - 0:33