A világ egyik legközhelyesebb témája. Mindenki tudni véli, hogy mi az, szép lassan az óvodástól a felnőttig, fiúk, lányok egyaránt, mégis csak kevesen élik meg pozitívan... Meglátunk valakit, akinek talán a nevét sem tudjuk, családját sem ismerjük, fogalmunk nincs arról, hogy milyen ember valójában, de mivel külsőleg megragad az illető, eldöntjük magunkban, hogy meg akarjuk ismerni, mert minden gondolatunkban ugyanaz a személy van. Aztán szép lassan mindent megtudunk az illető személyről, és minden egyes információval csak egyre inkább azt az érzést keltsük magunkban, hogy az a személy valami különleges.

Később pedig látva azt, hogy nem tudunk másra figyelni, azzal magyarázzuk az egészet, hogy szerelmesek vagyunk... Aztán megismerjük személyesen és még mindig ugyanaz a helyzet. Talán összejövünk az illetővel és járni kezdünk. A fellegekbe érezzük magunkat, gondolván "ez sosem múlik el". Azt hisszük, semmi sem számít már, mert a másik mellett boldogok vagyunk. Minden csodaszép és rózsaszín. Napok telnek el, aztán hetek, aztán hónapok... Megszokjuk egymást és jobb esetben még mindig ég a tűz bennünk. De talán a másikban már kevésbé. Ez idő alatt megvolt már az első veszekedés, amiről korábban azt hittük, hogy sohasem fog eljönni. Kölcsönösen megbántsuk egymást, ami után édes a kibékülés. De később közbejön valami. Valami, amit nem lehet megmagyarázni, mégis mindig ott van. Ami miatt a bizalom csökken az egyik félről. Vagy csak az odafigyelés. Vagy csak az önámítás. Az, ami eddig rózsaszínné tette a hónapokat, eltűnik és megmutatja az igazi színeket. Míg hónapokon keresztül saját magát megeteti az ember azzal, hogy a másik személy tökéletes, és neki nem kell más csak ő, úgy ahogy van, később rádöbben, hogy ez csak mese. Hogy senki sem tökéletes... És hogy azok a hibák amiket mindig is látott, de egész addig jelentékteleneknek, elnézendőknek bizonyultak, hirtelen túl élesekké válnak. És míg az egyik fél ugyanolyan hűségesen ragaszkodik a másikhoz, addig a másik már rég másképpen látja az egészet. Próbálják helyrehozni a kapcsolatot, váltakozó sikerrel. Aztán szakítanak. Az egyik fél sír, a másik továbblép.

Aztán kezdődik elölről...

Ez lenne a szerelem?

Mekkora hatalmas képmutatás önmagunkkal szemben az, hogy szerelemnek nevezzük azokat az apró fellángolásokat, amiket saját magunk keltünk valaki iránt. S aztán meg elhisszük saját magunk sajnálkozásait, melyek szerint a másik jobbat érdemel nálunk, meg hogy nem vagyunk elég jók és sorolhatnám.

A szociális hálók tele vannak internetes önsajnáltató, szerelmi csalódásoktól depresszióba esett tinik, fiatalok idézeteivel, amelyet több tízezren lájkolnak és megosztanak. S ezektől nemhogy jobb helyzetbe nem kerülnek, még mélyebbre süllyednek és még inkább azt hiszik, hogy aki nem él párkapcsolatban, az biztos valami lúzer. Pedig talán pont azok a legnagyobb vesztesek, akik egyik párkapcsolatból zuhannak a másikba, míg más... Más várja az igazit.

2018. július