Csend. Sötét. Meleg.

Ez a három szó írja le ezt az éjjelt 1:45-kor. Írok egy rég ki nem nyitott füzetbe, egy olyan golyóstollal, amellyel még talán soha. Lámpafénynél… Látszólag nem történik semmi különös, de mégis az az érzés tölt el, hogy valami nagyon furcsa ezen az éjszakán. Ha lehet azt mondani, nyugtalanul nyugodt vagyok. Várok valamire, amit nem tudok meghatározni. Miközben mindvégig gondolkozom…

Gondolkozom az embereken, akik a mindenkinek megfelelő egyéniség rabjává váltak. Úgy cselekszenek, ahogy azt elvileg elvárják tőlük. Hogy kik? Azt már nem tudják… Nem tudom mihez hasonlítani őket. Talán pásztor nélküli birkák, akik nem tudják, hogy merre menjenek, miközben nincs akiben megbízniuk. Néha-néha felébred egy ember, felgyúl egy kis fény, ami józanságra inti a tömeget, rövid ideig változó sikerrel… De aztán a sötét áramlat elnyeli mindezeket.

Nagy ritkán történnek reményt keltő események, új ébredést jelző hírek jelennek meg, de mindezt elhalkítják, elnémítják, és úgy tesznek róla, mintha meg sem történt volna.

De mégis vannak, akik bíznak egy jobb élet lehetőségében, bíznak abban, hogy minden mocsok, gyalázat ellenére az emberiség sorsa jobb irányba fordulhat… De hazudnak róluk! Azt mondják, hogy ezek az emberek csak csalók, ezek nem értenek semmihez és csak félre beszélnek, ezek az emberek csak maguknak akarnak hírnevet. Miközben egyre csak romlik a világ… Romlik, és egyre romlik.

Kimagyarázzák a kimagyarázhatatlant, csak azért, hogy ellenszegüljenek a reménykeltő rejtélynek.

Lehet, hogy egyszer majd én is másképp fogom látni ezt a világot, de remélem, hogy akkor majd tisztábban és világosabban. Lehet, hogy akkor már késő lesz akármin is változtatni…

Lehet, hogy én hamarosan elalszom. De majd felébredek, ha zúgnak a harangok és felszólalnak a kürtök…

2016.07.12.