Nincs semmi komoly bajom. Miért is lenne? Akkor nem a behívásra kéne várjak programálás nélkül, hanem műtétre... Egyszóval: várok.

A teremben még egy idős férfi várakozik, ő nyilván programálva van. Elég szigorú tekintetű. Maga elé bámul és csak néz, csak néz komor tekintettel. Én pedig ülök vele szemben és írok. Valószínűleg ő ebből csak annyit lát, hogy "semmi meglepő, csak egy mai fiatal, aki a telefonját nyomkodja". Elszégyellem magam emiatt kissé, hiszen gyakran pont ennek az általánosításnak szeretnék ellentmondani. De sajnos nem hoztam magammal semmi iskolai élethez illő eszközt, így az írást meghagytam a telefonnak. Aztán bejön egy nő az alig pár éves gyermekével, s ők is leülnek. A 30 év körüli nő enyhén fáradtnak tűnik, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a gyermekével törődjön és csendesítse. Az pedig ügyet sem vetve az egészre, virgoncan lapozgatta a kisasztalon levő reklámos füzeteket és derült arccal vette tudomásul a rajta szereplő rajzokat, amelyek néhol egy-egy állatot ábrázoltak. Aztán miután az édesanyjának ezeket egyenként megmutatta, ugyanolyan mosolygós arccal nézett rám, aztán az idős férfira. Ez utóbbi pedig fokozatosan húzta egyre szélesebbre a száját, mígnem már egy aprócska mosoly is feltűnt az arcán. Már éppen pozitív csalódásként fogtam fel az egészet, hogy lám, egy vidám kisgyerek bárkit képes jobb kedélyre deríteni, mikor egy újabb édesanya lépett be a váróterembe az előbbihez hasonló korú gyermekével. Meglepetten figyeltem, ahogy az öregember újra szigorú, már már haragos tekintettel mérte végig őket... És még szomorúbban kellett rájönnöm, hogy ennek egyetlen oka van: az édesanya egy árnyalattal sötétebb bőre...