Asszem ez az állítás teljesen igaz. Ja, vagy, hogy ez a szöveg, irodalmi mivolta miatt, nem tartalmazhat ilyen köznyelvi kifejezéseket? Na és? Az írónak megvan minden joga ahhoz, hogy személyes belátása szerint formálja, alakítsa a nyelvet. Itt csak egy a bökkenő: nem vagyok író. Mármint az vagyok, hiszen papírra írok (na lám, ez is mekkora csoda ebben a modern világban), viszont mesterségem nem az. Még… De hülyeség is lenne 16 évesen írói pályának kezdeni, szóval ezt inkább hagyom másokra.
Visszatérve egy cseppet, elég nagy probléma az, hogy a technika fejlődése azt okozta az emberi személyiségekkel, hogy teljesen feleslegesnek érzi a helyesírás dicső szabályainak betartását. Vajon miért? Talán, mert túl sok van és állandóan változnak. De azért ez bőven nem kifogás, hiszen az iskolai évek alatt simán el lehet ezeket sajátítani. Márpedig úgy tűnik, hogy ez sok esetben mégsem valósul meg. A gyerekek, fiatalok nagy része teljesen lusta kiírni néhány betűt, ezt rövidítésnek gúnyolva, miközben arra kényszerítenek másokat, hogy rövidítési szótárat használjanak ezek megértésének érdekében. Ha ugyan létezik ilyesmi… Az már egy másik fejezet, amikor sokan az univerzális nyelvet, mely jelen esetben az angol, használják fel önmaguk kifejezésére, holott gyakran az illető angol szónak több magyar megfelelője is van. Azt meg csak hagyjuk, amikor ez beszéd közben is megnyilvánul…
Visszatérve a tárgyra, ez egy irodalmi szövegnek készül. És ha mégse? Ha egyes írók nem is irodalomnak szánták műveiket és később mégis annak részévé váltak, akkor ki tévedett? Egyáltalán ki határozza meg azt, hogy mi fér be az irodalom egyre szélesebb határai közé? A társadalom nyomása?
Miközben ezen filózok, egyre inkább bizonyosodom meg arról, hogy az írók, attól függően, hogy kik tartoznak a megszólítandó közönség köreibe, fogalmaznak meg társadalom- vagy önkritikát, esetenként mindkettőt… Hogy miért? Mert az emberek szeretik, ha másokat hibáztatnak helyettük, márpedig mind a két említett példa ezt teszi. A társadalomkritikánál többségben mutogat az olvasó, miközben azt gondolja, hogy ez őrá bizony nem érvényes, míg a szerzői önkritikánál is fennáll ez a helyzet, csak emellé még egy kis együttérzés is társul az olvasó szemében… Mert ugye az író olvasó is…
Na de már megint eltértem a témától…
Szóval a kíváncsi hamar megöregszik. Miért is? Mert a kíváncsiak többségben korábban tudnak, ismernek meg dolgokat, mint akik kevésbé érdeklődők. Ezek ugyanis megvárják, hogy az élet tanítsa őket, így kizárt, hogy egyes dolgokat hamarabb értsenek meg az idejénél. Esetleg később. De jobb később, mint soha… És mi lesz azzal, aki 5 évesen tudja azt, aminek a rendes ideje 7-8 évesen volna, meg 15 évesen, amit 20 évesen kéne és így tovább? Korábban szerzi meg az élet tapasztalatait a kelleténél… Magyarán: öregszik. Jobb esetekben csak érettebbé válik. Körülbelül ugyanez a helyzet a zseniknél is… Vajon miért éli meg kevés zseni a 40-50 éves kort? Mert teszem fel 4 évesen írni-olvasni tud, beszél 4 nyelvet, 12 évesen egyetemre jár stb.
Én ezeket inkább sajnálom, mint irigylem… Tisztelem őket a tudásukért, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nekik soha sem lesz normális életük.
Végezetül pedig… Nem is tudom, mit mondjak. Írjak… Talán nem is kell. Talán jobb, ha most az egyszer: hallgatok…
(Valamikor 2016-ban)
